A parlagi kecske jelene, jövője és a tenyészcél
Az immáron tudatos, tenyésztési program mentén haladó tenyésztői tevékenység a magyar parlagi kecske tartásának történelmében mindenképpen egyedülálló. Ez egy olyan folyamat, melynek során nem az átkeresztezés segítségével történő nemesítéssel, hanem a szelekcióval kívánjuk a fajtát előre vinni, megőrizve annak eredeti tulajdonságait, így főbb küllemi jegyeit illetve szívósságát, életerejét.
A magyar parlagi kecske tenyésztésének sajátosságai
A jelenlegi tenyésztés alapját küllemük alapján összeválogatott és beemelt anya- és apaállatok adják. A fajtaleírás szerint majdnem egyetlen szempont a "tincses" jelleg megléte (nőivar esetében megengedett a "gatyás" jelleg is). A kezdetben beemelésre került állatok komoly küllemi különbségekkel rendelkeztek - testnagyság, alkat, szín, és szőr tekintetében egyaránt. A lényeg az volt, hogy ne rövid szőrűek legyenek, ezzel a kitétellel törekedtek kizárni a nemesítésre használt tejelő fajták keverékeinek beemelését, alapozva ezt arra a megfigyelésre, hogy a hosszú szőr nehezebben öröklődik. Ezen elv alapján a fellelt hosszú szőrű kecskék „parlagi típusnak" tekinthetők. Szín és szarvalakulás alapján ugyan tovább szűkíthető lenne a kör, de az amúgy is kis induló egyedlétszám miatt ez eddig nem történt meg. Inkább a "kívánatos" és "nem kívánatos" tulajdonságokat határozhatunk meg.
A tenyésztés első éveiben járunk. Nincs (alig van) ismert származás,
nincs generációkra visszavezethető, ismert laktációs teljesítmény, és
nincs sok egyéb olyan információ, melyek ismerete napjainkban szinte
nélkülözhetetlen a tenyésztési munkához. Még nem jósolható meg biztosan
egy-egy kedvező tulajdonság öröklődése (sem küllemre, sem termelésre
vonatkozóan), ellenben könnyen kihasadhatnak nem várt küllemi jegyek
(akár egy kevésbé kívánatos színváltozat). A törzskönyv még nincs lezárva, vagyis továbbra is beemelhetők a fajtába ismeretlen származású egyedek. Erre szükség is van, mert kevés használható, stabil bakvonal élte túl a tenyésztés első éveit, és ez a genetikai beszűkülés veszélyét rejtheti magában.
Tenyésztési cél
Ahhoz, hogy valóban tenyésztésről beszélhessünk, meg kell határoznunk a tenyésztési célt! Ehhez legelőször tisztáznunk kell a hasznosítási célt.
Amellett, hogy génmegőrzés céljából is tenyésztjük a magyar parlagi kecskét, nem hagyható figyelmen kívül, hogy a kecske feladata hazánkban, az utóbbi időkben a tejtermelés volt. Az utóbbi évszázadokban olcsón, egyszerűen tartva (legeltetve) tejet termelő jószágként volt elkönyvelve. A magyar konyha napjainkban nem ismeri a kecskehúst, a tartóin kívül -sajnálatos módon- kevesen fogyasztják, nagyszámú gidának nehéz évről-évre biztos piacot találni. Fejt állományokban gyakorlatilag nem éri meg felneveli és húsként értékesíteni a gidát, mert jóval több tejet megiszik, mint amennyi a választáskori ára. Gazdaságosan húsként csak a nem fejt állományok szaporulata értékesíthető. Olyan állományoké, amelyeket egy legelőterület tisztán tartására használnak teljesen extenzív körülmények között. Ilyen körülmények között gyakorlatilag „ingyen” felnő a vágógida és egészséges, kiváló minőségű húst ad.
Azonban napjainkban a kecsketej és belőle készült termékek egyre
nagyobb népszerűségnek örvendenek, immáron az ínyencek és az
egészségmegőrző táplálkozást folytatók körében is. S bár pont ezt az
igényt kiszolgálva rohamosan terjednek a nagytermelésű intenzív tejelő
kecskefajták, de ezek már jóval igényesebbek, komoly kiszolgálást
igényelnek. Természetesen nem is cél e nemes fajtákkal való versengés!!A magyar parlagi kecske pont azáltal őrizheti meg létjogosultságát az előbbiek mellett, hogy alapvetően más körül-mények között képes a tejtermelésre! Hiszen mindenképpen kihasználandó, hogy egy teljesen extenzíven, akár télen-nyáron legelőre alapozva tartható fajtáról van szó. Természetesen az ésszerűség határain belül kell ezt is értelmezni!
Megfelelő nagyságú terület szükséges, ha ez nem áll rendelkezésre,
akkor a parlaginak is kiegészítő etetésre van szüksége a legeltetési
szezonban is a termelési színvonal fenntartásához. A parlagi kecske
(is), ha választhat, a csapadékos, szeles idő vagy a téli kemény fagyok
elől a védettebb helyet keresi. Egy három oldalról zárt, egyszerű
faszerkezetű építmény elegendő védelmet nyújt számára. Tévedés, hogy a
parlagi kecske igénytelen! Ellenállóbb, de nem igénytelen! Megvannak a
saját igényei, amelyek ugyan valóban alacsonyabbak, mint a
kultúrfajtáké. A legideálisabb tartási módja a legeltetésre alapozott tartás lenne. Ezt hálálja meg a legjobban, így hozza a legjobb termelési szintjét. Zárt, intenzív tartásra kevésbé alkalmas, tapasztalatok szerint nem termel a maximumon, nyugtalanabb vérmérséklete miatt sem ez a legjobb számára. Azonban, ha rendelkezésére áll elegendő legelő, amit naponta minimum 6-8 órában járhat, gyakorlatilag problémamentesen tartható..
Ez az extenzív / fél extenzív körülmények között megtermelt tej adná a
lényegi különbséget az intenzív tejelő fajtákhoz képest. Fűben-fában
orvosság, tartja a mondás. A köztudatban a régi népi megfigyelésekre
alapozott "egészséges kecsketejnek" tulajdonított gyógyító hatás nem az
intenzíven, zártan tartott kecskék tejéről szól, hanem pont a legelőre
járó, válogató, bokrozó kecskék tejéről. Vagyis a fő különbséget nem a
mennyiségben, illetve a zsír és fehérje beltartalmi értékekben kell
keresni, hanem egyéb minőségbeli, élettanilag hasznos tulajdonságaiban,
gyógyító hatásában (pl. pollenallergia kezelése stb.), vagyis
mindabban, ami pluszt egy legelőt járó állat teje jelenthet a
tömegtakarmányokon, tápokon, premixeken, takarmány kiegészítőkön
tartott állatok tejéhez képest.Ez az az állat, mely nem igényel prémium minőségű legelőt. Míg a többi legeltetett háziállatfajtánk számára hátrányt jelent egy elvadult, gazos, bozótos legelőszakasz, addig a parlagi kecskének ez, nem hogy hátrányt, de - a kecske lombevő állat lévén - egyenesen előnyt jelent. A segítségével olyan területeket lehetne gazdaságosan hasznosítani, amelyek másra kevésbé alkalmasak: elvadult legelők, néhány aranykoronás rétek, bozótosok, vagy más állatfajok számára járhatatlan, meredek domboldalak. Országosan ki tudja, hány ezer hektár hasonló terület áll kihasználatlanul. A parlagi kecskének pont ez kell! Segítségével megállítható lenne az ilyen legelők elerdősödése, mi több, akár más legeltetett haszonállatok számára is képes lenne előkészíteni a terepet, átjárhatóvá tenni az addig átjárhatatlant.
Ezen körülmények között kell a maximumot kihozni a fajtából!
Vagyis a tenyésztési cél: a parlagi kecskéből egy extenzív-fél extenzív körülmények között tartható, hosszú hasznos élettartamú, szívósságában, életerejében, küllemében a múltat idéző kecskefajta váljék, miközben megfelel a jelen kor azon igényének is, hogy természethez közeli tartásmódban, gazdaságosan, egészséges élelmiszer-alapanyagot (tejet, húst) biztosít tartói számára.
Ennek eléréséhez még rengeteg munka áll a tenyésztők előtt.
Mert, nem célunk a magyar parlagi kecskéből egy hasznosítási irány nélküli, génmegőrzés védőernyője alatt álló „hobbyállatot” faragni. Így méltán kiérdemelné a „támogatásért tartott kecske”, sőt az értelmileg is defektes „őshonos hasznosítású kecske” megbélyegzést, ami egyben a fajta létjogosultságát is megkérdőjelezné, még nagyobb támadási felületet adva. Valljuk, hogy egy haszonállatfajta csak akkor maradhat tartósan fent, ha van valami haszna, enélkül a támogatás elapadását valószínűleg csak röviddel élné túl.
